Utolsó kommentek

én




vezető tanácsadó
www.virgo.hu

képek

    címkék

    apple (8) diéta (3) iphone (8) iwiw (5) osx (4) telefon (3) web (3) webconf2007 (3) wii (3) címkefelhő

    Szülők

    2009.12.23. 22:29 bazso


    Mindenkit más és más szülővel áldott meg a sors, azonban a legtöbb ember talán soha fel nem fogja, hogy a szülei milyen szeretettel vannak irányába, talán csak akkor amikor maga is szülővé válik.

    Én sem voltam tudatában soha annak, hogy mi az ami otthon vár. Apám szigorú ember volt, de ez cseppet sem jelentett zsarnokságot: tény hogy tartottam tőle, de tiszteltem és nagyon szerettem. Talán csak egyszer kaptam tőle egy fülest, de akkor is rögtön láttam szemében az aggódást, hogy ezzel nem ment-e túl messzire.

    Miután kirepültem otthonról változott a viszonyunk. Elfogadóbb és megértőbb lett, miközben ugyanazokat az értékeket sugározta felém, amelyeket annak előtte. Hogy megbecsültem-e? Hazudnék ha azt mondanám, hogy igen. Hányszor kérte, hogy legalább egyszer csörögjek rá minden nap, hogy tudja jól vagyok, megvagyok, olyan módon élem az életem ahogy szeretné. Ahogy múltak az évek, úgy ritkultak a hívásaim. Nem fogtam fel, hogy miért nekem kell hívni, ha beszélni akar velem, akkor miért nem emeli fel a telefont? Nem értettem meg.

    Aztán elment. Örökre. Anyuval pakolásztunk és belenéztünk a naplóiba. Évek óta vezette őket, többnyire felírta minden nap hogy milyen idő van, mennyit költött, stb. Mindig megmosolyogtuk, amikor jött a statisztikai adatokkal ("tavaly ilyenkor esett le az első hó", "két éve ilyenkor még csak harmad ennyi gázszámlát fizettünk", stb.)

    Az elmúlt pár év naplóit olvasgatva szörnyű teherként nehezedett rám a felismerés, hogy mit is kaptam tőle, hogyan is szeretett, és mi volt az az apróság, amit én nem tudtam megadni neki.

    A legtöbb napnál ugyanis a megszokott adatok mellett csupán ennyi állt: "Zsolt ma nem hívott". Egy-egy olyan napon amikor hívtam szinte sugározza az örömet az írása, van hogy szinte szóról szóra leírta, amit hallott tőlem. 

    Könnyezve roskadtam le a székbe, ölemben a naplók a súlyos, most már jóvátehetetlen vétkemet feledhetetlenül felidézve számomra, hogy a legapróbb dolgot nem tettem meg azok felé akik a legjobban szerettek. Nem a telefonhívás, nem is az, hogy kimutassam én is azt, hogy mennyire szeretem őket, hanem azt, hogy egyáltalán érezzem az ő szeretetük nagyságát.

    Anyu esetében most már nem hibázhatok.

    12 komment

    A bejegyzés trackback címe:

    https://bazso.blog.hu/api/trackback/id/tr11619253

    Kommentek:

    A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

    EdgarPE · http://edgarpe.hu 2009.12.26. 11:20:32

    Mindössze pár hónapja vesztettem el édesapámat és nagyon fáj amiket írtsz, mert én is ugyenezt érzem. Elcsépelt állítás, de tényleg igaz, hogy az ember csak akkor érzi igazán mennyire szeret valakit, ha már nem lehet vele. Nem is tudok most ennél többet írni.

    LacKac · http://lackac.hu 2009.12.26. 22:59:35

    A feedolvasóm vége felé volt ez a bejegyzés, már majdnem "mark all as read"-et nyomtam, de mennyire örülök, hogy nem tettem. Holnap megyünk szüleimhez karácsonyozni, és ezzel most helyre billentetted a hozzáállásom. Én is sajnos nagyon sokszor úgy érzek, ahogy te is éreztél. Nem értem, hogy miért kell anyukámat minden nap felhívnom, és amikor ő hív sokszor sietek, és hamar lerakom. Köszönöm ezt a bejegyzést, azt hiszem bennem is helyretette a dolgokat.

    bazso 2009.12.27. 03:38:39

    Örülök, ha valamit sikerült "adnom" ezzel, igazából csak egy karácsony előtti beszélgetés valakivel hozta ki belőlem azt, hogy ezt le kell írnom, de igazából nem voltam benne biztos, hogy akarom-e hogy olvassák is.

    Pénzpedagógus · http://www.eznemjatek.com 2009.12.30. 21:47:34

    Nagyon érdekes volt olvasni az érzéseidről édesapád szomorú halála kapcsán. (Ezúton és utólag is őszinte részvétem.) Bennem azóta is vihar dúl, bár nem feltétlenül azon okokból, mint Benned.

    Meglehetősen ambivalens a viszonyom ugyanis a szüleimmel. (Hál'Istennek, még mindketten élnek.) Ők ugyanis mindig hangoztatták, hogy annyira liberális szülők, amennyire egy szülő a felelőssége tudatában még az lehet, én (és gyakorlatilag minden külső szemlélő is) azonban úgy láttuk, hogy gyönyörű aranykalitkában növök fel. A szigor számomra is ismerős, még a pofonok is, bár nem voltak nagyon gyakoriak, de lényegesen gyakoribbak, mint a Te esetedben. Nálam nem is ezzel "hatottak" igazán, hanem a "lelki hadviseléssel" - lányként az sokkal jobban megviselt.

    Félreértés ne essék: szeretem a szüleimet. Minden héten többször is felhívom őket, és legalább kétszer egy héten el is megyek hozzájuk. A borzasztó csak az, hogy szinte mindig gyomorgörccsel érkezem haza. Tudod, az az ironikus, hogy pont az apám egyik kedvenc mondása az, hogy "A pokolhoz vezető út jószándékkal van kikövezve"...

    Lassan negyven éves vagyok, de még mostanában kezdek letenni arról a saját egészségem megőrzése érdekében, hogy megpróbáljak megfelelni nekik bármiben is - hiábavaló próbálkozás is lenne, most már belátom. És mégis... Tudod, a remény hal meg utoljára. Mindig nekifutok, újból és újból. Egyetlen gyerekük vagyok, senkire sem számíthatnak, ezért nehezen tudom elfogadni, hogy ezen a szinten maradjanak a dolgaink.

    Bár már mindenbe belekötöttek a párválasztásomtól kezdve a munkahelyválasztásaimon át a gyerekvállalásig, így nem nagyon maradt már olyan téma, amit szóba mernék hozni a gyomorgörcs veszélye nélkül, mégis szeretem ezt a két embert, akik elérték, hogy szinte mindenben tökéletesen ellentétesen cselekszem, mint ahogy azt ők egyedül üdvözítőnek hiszik.

    Ezzel ugyanis azt is elérték, hogy ma boldog ember vagyok. Kiegyensúlyozott, boldog házasságban élek a férjemmel, három gyönyörű gyerekünk van, és most készülök pályamódosításra.

    Egy valami hiányzik csak az életemből: az őszinte, árnyékoktól mentes szeretet a szüleim és köztem. Vagy tényleg csak az lehet a gyermeki szeretet egyetlen őszinte kifejeződése, ha mindenben és feltétel nélkül egyetértek a szüleimmel, ha mindent úgy csinálok, ahogy ők elvárják?

    Szerintem nem. Szerintem az, hogy érdeklődéssel az életük iránt keresem fel, vagy hívom fel őket, hogy feltétel nélkül segítek nekik, amikor szükségük van rá, sokkal inkább kifejezik a nagyra becsülésem és a szeretetem.

    Csak még kell egy kis idő, hogy meggyőzhessem őket erről. Remélem.

    Üdv:

    :) Csilla :)

    henkipenki 2010.01.08. 00:38:06

    Furcsa az élet, hogy a gyermek-szülő kapcsolatban a gyerek sohasem fog "úgy" szeretni mint a szülő, csak ha már ő is szülő lesz, de "úgy" akkor is csak a gyerekei irányába, akik sohasem fogják...így sosem lesz teljes, mégis tökéletes, hiszen az életünk végére mindkét feltétel nélküli szeretetet megtapasztalhatjuk. Csak míg odáig eljutunk az sok fájdalommal jár mindkét oldalon...

    T_S 2010.01.19. 21:48:42

    Mennyire ilyen vagyok.. És mennyire fáj már most, hogy a 4 éves fiamon ennek jeleit látom. Vissza fogjuk kapni. ..és mi is belehalunk..

    delawer · http://delawer.hu 2010.01.31. 22:03:07

    Szintén meghatott engem is amit olvastam Tőled Bazsó.
    Sajnos tényleg örök igazság, amit a többiek is leírtak, hogy ezt a fajta szeretetet, aggódást, nagyon nehezen értjük meg gyerekként, s sokszor feleslegesen taszítjuk el magunktól, lévén "felnőttek vagyunk".

    Sajnos azt kell mondjam azon gyerekek táborát erősítem, akik nem a legjobbak ezen a téren.

    Sokkal egyszerűbb felnőttes gondjaikkal takarózva megtagadni, elfelejteni szüleinket...

    Fura, hogy hasonló cipőben járunk mindannyian...

    vegyeskazetta · http://vegyeskazetta.blog.hu 2010.02.01. 19:44:26

    Elszorult a torkom rendesen, Bazsó. Nagyon szépen írtad le ezt az érzést. Fel is hívom apámat. Anyámmal már sajnos nem tehetem meg.

    vegyeskazetta · http://vegyeskazetta.blog.hu 2010.02.01. 21:34:52

    Ez a szám jutott eszembe.
    www.youtube.com/watch?v=1OwGfxHAOso

    Bruce Springsteen: My Father's House
    ----------------------------------

    Last night I dreamed that I was a child
    Out where the pines grow wild and tall
    I was trying to make it home
    Through the forest before the darkness falls

    I heard the wind rustling through the trees
    And ghostly voices rose from the fields
    I ran with my heart pounding down that broken path
    With the devil snappin' at my heels

    I broke through the trees, and there in the night
    My father's house stood shining hard and bright
    The branches and brambles tore my clothes and scratched my arms
    But I ran till I fell, shaking in his arms

    I awoke and I imagined the hard things that pulled us apart
    Will never again, sir, tear us from each other's hearts
    I got dressed, and to that house I did ride
    From out on the road, I could see its windows shining in light

    I walked up the steps and stood on the porch
    A woman I didn't recognize came and spoke to me through a chained door
    I told her my story, and who I'd come for
    She said "I'm sorry, son, but no one by that name lives here anymore"

    My father's house shines hard and bright
    It stands like a beacon calling me in the night
    Calling and calling, so cold and alone
    Shining 'cross this dark highway where our sins lie unatoned

    bazso 2010.02.01. 23:01:07

    akkor én is adnék valamit:
    vimeo.com/2521215
    süti beállítások módosítása