Mindenkit más és más szülővel áldott meg a sors, azonban a legtöbb ember talán soha fel nem fogja, hogy a szülei milyen szeretettel vannak irányába, talán csak akkor amikor maga is szülővé válik.
Én sem voltam tudatában soha annak, hogy mi az ami otthon vár. Apám szigorú ember volt, de ez cseppet sem jelentett zsarnokságot: tény hogy tartottam tőle, de tiszteltem és nagyon szerettem. Talán csak egyszer kaptam tőle egy fülest, de akkor is rögtön láttam szemében az aggódást, hogy ezzel nem ment-e túl messzire.
Miután kirepültem otthonról változott a viszonyunk. Elfogadóbb és megértőbb lett, miközben ugyanazokat az értékeket sugározta felém, amelyeket annak előtte. Hogy megbecsültem-e? Hazudnék ha azt mondanám, hogy igen. Hányszor kérte, hogy legalább egyszer csörögjek rá minden nap, hogy tudja jól vagyok, megvagyok, olyan módon élem az életem ahogy szeretné. Ahogy múltak az évek, úgy ritkultak a hívásaim. Nem fogtam fel, hogy miért nekem kell hívni, ha beszélni akar velem, akkor miért nem emeli fel a telefont? Nem értettem meg.
Aztán elment. Örökre. Anyuval pakolásztunk és belenéztünk a naplóiba. Évek óta vezette őket, többnyire felírta minden nap hogy milyen idő van, mennyit költött, stb. Mindig megmosolyogtuk, amikor jött a statisztikai adatokkal ("tavaly ilyenkor esett le az első hó", "két éve ilyenkor még csak harmad ennyi gázszámlát fizettünk", stb.)
Az elmúlt pár év naplóit olvasgatva szörnyű teherként nehezedett rám a felismerés, hogy mit is kaptam tőle, hogyan is szeretett, és mi volt az az apróság, amit én nem tudtam megadni neki.
A legtöbb napnál ugyanis a megszokott adatok mellett csupán ennyi állt: "Zsolt ma nem hívott". Egy-egy olyan napon amikor hívtam szinte sugározza az örömet az írása, van hogy szinte szóról szóra leírta, amit hallott tőlem.
Könnyezve roskadtam le a székbe, ölemben a naplók a súlyos, most már jóvátehetetlen vétkemet feledhetetlenül felidézve számomra, hogy a legapróbb dolgot nem tettem meg azok felé akik a legjobban szerettek. Nem a telefonhívás, nem is az, hogy kimutassam én is azt, hogy mennyire szeretem őket, hanem azt, hogy egyáltalán érezzem az ő szeretetük nagyságát.
Anyu esetében most már nem hibázhatok.
Utolsó kommentek